Tegnap Férfim - diszkrét férfimód jelezte irányomba, hogy mennyire örülne egy "kispé"-nek. Királyfi is rágja a fülem az ügyben (már a neveket is közölte - mert egy testvér nem testvér - Barnus és Bogibaba, a "szerelmek" után), de én hajthatatlan vagyok. Most még.

Ha az embernek belső levelezése is van, az káros a munkavégzésre.

Nyakfájásra kerestem megoldást a neten és rátaláltam egy fórumra, ahol azt javasolta egy masszőr, hogy a nagy lábujjat kell óvatosan tekergetni.

Röhögtem, de kipróbáltam, mondván mit veszthetek.

Hoppá! Elmúlt a nyakfájásom.

Na hát ne csodálkozzanak bizonyos boltvezetők, ha a vevők vásárlás nélkül menekülnek ki a boltjukból. Bizonyos próbafülkék nagyon igénytelenek, a felső világítás torzít, óriási hátsót eredményez, amihez besegít a rossz minőségű tükör is. Ma Legjobbammal volt ilyenben részünk és még mi is, az S-es méretünkkel pánikba estünk, hogy tényleg akkora lenne-e a hátsónk, amit a tükör mutatott ott bent? Mivel az a tükör rondát mutatott, azon ruha sem állhatott jól, ki is menekültünk a boltból, vásárlás nélkül. Nekünk is rossz élmény volt, bele sem gondolok, mit érezhet ott egy testesebb hölgy próba közben?

Imádom. Tombolnak az energiák, táncot jár a természet. Varázslatos.
Persze, hozzáteszem, mindaddig szeretem a vihart, amíg kárt nem tesz, de addig imádom, eggyé tudok válni vele...

Tegnap, a vonaton hazafelé már jött a vihar. Feketeség volt és ömlött az eső. Mindenki pánikba esett, hogy jajj, most mi lesz és jajj, hogy fog hazamenni az állomásról, jajj, elázik és jajj így, jajj úgy. Mindenki, kivéve engem. Én izgatottan vártam, hogy ha megérkezek, esik-e még.
Elázok, na bumm, és akkor mi van, vizes leszek, megszáradok. Ennyi. Meg még hozzászámolom a vihar utáni szivárványt és megvan a hab a tortán.

Tombolt még a vihar, mikor megérkeztem, átverekedtem magam a lebetonozott pánikoló népségen, akik azt hitték szerintem, hogy sav esik az égből, mert egy csepp víztől pánikszerűen nyomultak fedél alá, ráadásul az útba, hogy az őrültek, mint én se tudjanak közlekedni, majd szépen, komótosan bicikliztem hazafelé, biztos ami biztos, a főúttal párhuzamos mellékúton, én sem figyelek bringázás közben, autósoknak sem annyira jó a látási viszony, közben vigyorogtam az ég felé, a kezemmel toltam el a vizes tincseket az arcomból, élveztem a vihart és tök jól elvoltam. Aztán abbahagyta az eső, én meg bőrig voltam ázva, jól nézhettem ki, furcsán néztek rám, de szokásom szerint én csak nevettem. Aztán a zöldségesnél is kitárgyaltuk a vihart, az eladó hölgy azt ragozta, hogy milyen félelmetes, meg hogy ő hogy elbújt, és hogy hihetetlen, hogy én nem félek, hogy meghalhatok... én meg azt ragoztam, hogy ami meg van írva, az meg van írva, viharban meghalni ugyanakkora esély, mint bárhol máshol, a vihar pedig varázslatos, ahogy a természet megmutatja az erejét... Azt mondta, igazam van végülis és hogy jó, hogy így tudom látni a dolgokat. Szerintem is :D

Vicces volt, ahogy hazaértem, a nap már ezer ágra ragyogott, én meg ott voltam vizes ruciban, mint aki most szállt ki a medencéből :D