Azt tudtam, hogy az első blogom olvasottsága (is) magas volt. Na de hogy ennyire...!
Senkinek nem adtam meg a címet, mégis olvasta exférj (igaz, ő túrkált a számítógépben a cuccaim között), exférj széleskörű családi kapcsolatai (nyílván exférfj leadta a drótot), másik exem (akinek egyszer említettem a blogomat, név nélkül, de addig nem nyugodott, amíg valami apró infóból kinyomozta a címet), olvasta az én családom (na őket nem tudom hogy honnan szerezték meg a címet) azok a rokonok is, akikkel már százezer éve nem tartom a kapcsolatot), testvér és testvér felesége.... és még sokan mások...
Milyen csalódás lehetett nekik, amikor bezárt a bazár.
Persze mindenki hangoztatta (már akkor is), hogy mennyire marhára nem érdeklem őket.
Persze így szokott ez lenni, senki nem nézi a teleregényeket sem, de mindenki képben van, hogy mi történt a legutóbbi részben...

"Amikor a lelkünk legmélyéből szeretünk valakit, hiszünk valamiben, erősebbnek érezzük magunkat a világnál, és olyan derűs nyugalom száll meg minket, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy hitünket semmi sem győzheti le. Ez a különös erő teszi, hogy mindig biztos döntéseket hozunk a megfelelő időben, és amikor a célunkat elérjük, meglepődünk a saját képességünktől."

Kutyámra végre rádőlt a fakerítés. Igen, végre, ugyanis azt a játékot játszottuk, hogy ő kiásta, én meg be. Na, éjjel sikerült úgy kiásnia, hogy kidőlt. Rá is borult. Ma reggel sántikálva, gyászos fejjel jött elém. Mire én szigorúan közöltem vele, hogy megérdemli és remélem, tanult az esetből. Mivel látta, hogy semmi hatása nincs a műsorának, abban a pillanatban rá is állt a "fájós" lábára. Egyéniség, az biztos.
Remélem, a hátsó kertbe vezető kerítés is ráborul, mert azt is ássuk néhány napja, a faoszlop már imbolyog.