AXIÓMA

ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret

(Fodor Ákos)

A párkapcsolat az nem egy ilyen paranoiásnak való, mint pölö én. Egyedül biztosabb, nem kell azon aggódni, szeret-e még, és nem kell azon aggódni, hogy jól csinálom-e azt, amit. Most sem kellene, de nem én lennék én, amúgyis túl nyugis lenne az élet, az meg úgy unalmas. Gondolom.

Rámjött a menekülhetnék, még jó, hogy Férfim ilyen szeretettel ölel és nem enged...

Nehéz magammal, ej, de nehéz...

Férfim karjai között, arra a közös döntésre jutottunk, hogy jó lenne, ha keresnék egy agykioperáló szakembert, mert jó lenne, ha nem tudnék mivel agyalni...

Napok óta azon gondolkodám, hogy ha személyautóba kötelező a gyerekülés, olyan szinten, hogy büntetik is, ha nincs, akkor a gyerekszállító járgányokban miért nem kötelező?

Vagy ott már mindegy, jut is marad is?

Látok ám sok felelőtlen szülőt, de amikor rábízzuk életünk értelmét valaki másra, azt hiszem az a minimum, hogy mindennél jobban vigyázzanak rájuk....

honfoglalóztunk hétvégén Férfimmel... ügyes, okos és büszke vagyok rá...

most játszottam egyedül is, én is ügyes vagyok

nem javít a hangulatomon

fos egy hét

fos egészséggel,

fos energiarendszerrel,

fos kedvvel

kezdődhetne már új időszámítás

fos egy hét

Elemezgethetem, a lényegét nézhetem jobbról, balról, bármilyen nézőpontból magyarázhatom így is és úgy is, de akárhogyis nézem, a mondanivalója az, ami...

az üzenetet nem Férfim küldte...

no comment...

Szemem határozottan jobban van, bár tény, hogy érzékeny nagyon, de azért már szem formája van. Megmarad(ok). Doki írt fel cseppeket, meg kenőcsöt, de nehéz úgy bármit is a szemembe csepegtetni, hogy azonnal kivetődik (hogy ez a szilánk nem tudott kivetődni, ejnye). Nem lepődtem meg, így reagál a szervezetem a gyógyszerekre, nem véletlen, hogy az érzéstelenítőnek tíz perc után nem volt hatása... Öngyógyuló vagyok. Csak tudnám, minek veszem meg mindig ezeket a vackokat.

Ezt meg felfogom a szemsztorimat úgy, hogy bár nem tudom, hogy került a szemembe az az izé, de most jól kitisztul a látásom és még tisztábban látok!

(még mindig jó nagy a pupillám, kissé rémísztő...)

Ma a melóhelyen némi poénkodás után komolyan rámnéztek és közölték, húzzak haza a fenébe, és szigorúan a kórházba irányítottak.

Ott a doki belenézett a szemembe és ismét megcsinálta azt amit tegnap. Ugyanaz a doki, másik asszisztens. A tegnapi elsőre ellenségesnek tűnt, kiderült egy tündér, a mai ellenségesnek tűnt és az is volt. Nekik vicces volt a műsor amit csináltak, nekem megalázó, ahogy gúnyolódtak a félelmemen... rettegek attól, hogy bárki a szememhez nyúljon, most azt kellett elviselnem, hogy csipesszel a szemgolyómból vegyenek ki egy szilánkot... nem hisztiztem, csak csendben rettegtem, de azt erőteljesen... ez elég volt ahhoz, hogy kikövetkeztessék, hogy idegbeteg vagyok, és jó lenne, ha nyugtatót szednék... mert a tegnapi műtétnél is féltem... ja, hát ebből egyértelmű, hogy idegbeteg vagyok, mindenki tudja, hogy erről vagyok híres... fájni nem fájt, ahogy a szememben piszkáltak, de éreztem és láttam is - rossz volt nagyon, és ez bennem maradt... a vizsgálat után elkezdett fájni és szúrni a szemem... amit kétségbe vontak, hiszen az érzéstelenítőnek még órákig hatnia kellett volna... Nem vitáztam velük, mert úgyis tudom, hogy én mit érzek és én tudom azt is, hogy érzékenységem révén teljesen máshogy reagálok dolgokra, mint mások... Nagyon rossz élményként maradt meg bennem ez az egész, de szerencsére túl vagyok rajta... sajnos ez az egész nem oldotta fel a félelmemet a szemvizsgálatoktól...

Nagyon levették az energiámat, hazajöttem, elájultam, most keltem fel, mert megyek a Királyfiért.

A szemem szúr még, állítólag a szilánk helye (tényleg nem tudom, hogy került oda), ömlik belőle a könny, a pupillám betölti a szemgolyómat és nem tűri a fényt.

Ne is várjatok, amíg jobban leszek, ezt leírni sem volt semmi, még jó, hogy tudok vakon gépelni (most szó szerint).

Hálás vagyok azoknak, akik aggódnak értem, KÖSZÖNÖM szépen!

Most délután ambuláns kioperáltak egy vasszilánkot a szememből. Ne kérdezzétek, hogy került oda, szerintem maga sem tudta, de az tuti, hogy csipesszel szedték ki, majdnem meghaltam a félelemtől.

Most úgy nézek ki, mint egy elfuserált kalóz.

Minden nap úgy ébredek fel, hogy a kérdés bennem lüktet, vajon még.... (szeret-e) és jó érzés, amikor kiderül, hogy igen...

Jó ám a paranoia sokmindenre, a félelem hajtóerő számomra, mert minden percet, amit mellettem tölt, ajándéknak értékelek, és minden pillanatban hálás vagyok azért, mert Ő van nekem...

Ő mindebből nem sokat érzékel, mert magamban tartom az érzéseket, néha beszélek neki a paranoiámról, ilyenkor mosolyog és ingatja a fejét, mondván, bolond vagyok... tudom és érzem is, de fogva tartanak a régi sérülések, nem engednek, de egyben szabadon is tartanak, előre hajtanak.... és megajándékoznak a minden pillanat ajándék érzéssel...