Ha valami jó történik, azonnal szól a vészcsengő és keresem a hibát, a csapdát, az ellenséget, a támadást. Egyből feltámadnak a kétségek, eszembe jut a múlt és az, hogy ez biztos nem igaz, és majd holnapra elmúlik és biztos csak képzelődöm, hogy ilyen nem volt és nem is lesz. Hozom magammal a sok sérülést, sebet, fájdalmat a múltból és azok hatással vannak a jelenemre is, menekülésre késztetnek, védekezésre ösztönöznek... Néha egészen váratlan pillanatban, helyzetben tűnnek elő, mutatják meg önmagukat, figyelmeztetnek a veszélyre, hogy a rossz ismét megtörténhet... Ám ilyenkor jön a makacs énem is azonnal, szembenéz a félelmekkel, és makacsul, kitartóan mantrázza... a múlt elmúlt, az ami megtörtént, most nem kell, hogy ismét megtörténjen... 

Én valahogy mindig együtt lüktetek az évszakokkal. A tavasz a megszületés, újjászületés időszaka, a nyár maga az élet, ősszel pedig az elmúlás szele lengi be a világot... a tél számomra maga a halál.

Ám most valami forradalmian új dolog történik velem. Ez az ősz más mint a többi. Ez az ősz egyben tavasz is. Mondhatnám azt, hogy felfordult a világ, de valójában teljesen természetes, hogy az elmúlásban benne van a születés is... Idén nálam kimarad a tél...

Itt ülök és gondolkodom, mit írhatnék a találkozóról. Nem jönnek a szavak. Gondolatok, érzések, mosolyok kavarognak bennem és félek, hogy ezeket most nem lehet átadni...

Lényeg, hogy jó volt nagyon.

Főleg Ő beszélt, én pedig ültem és tátottam a számat, ahogy hallgattam - gyakorlatilag magamat...  Mert Ő olyan mint én, férfi kiadásban, talán egy kicsit korábbi időszakomból. Azonos élethez való hozzáállás, gondolkodás, létezés, és nála még ott a harc...Ott az erő, az akarat, a tenni vágyás és képesség. 

Nagyon rossz időszakát éli, nem lát tovább a feladatnál mint amit most meg kell oldania. Most csak könnyed kapcsolatra jutna energiája, velem pedig nem azt akar. Értem és megértem, hiszen én is ilyen vagyok. Hiába szédülnék bele, tudom, hogy most fontosabb feladatot kell megoldanom és egyszerűen nem menne minden egyszerre.

Minden pillanatban ott a szikra köztünk, a harmónia, az összetartozás és egyetértés lángja... minden mozdulat, érintés önmagáért beszél. Nem kétséges, hogy mi az utunk. Találkozunk, jól érezzük magunkat együtt, de most még nem merülünk bele a dolgokba, hanem várunk. Addig, amikor már mindketten képesek vagyunk arra, hogy benne legyünk úgy egy kapcsolatban, ahogy azt kell.  És ez nem kérdés, teljesen természetes, hogy így van.

Már ő sem mondja azt, hogy nem várja el, hogy megvárjam amíg rendbejön, azt mondja "(mi) várunk"

Nem Ő van és én, hanem MI.

Lehet ragozni, részletezni, magyarázni, észrevétlenül és teljesen természetes módon állunk egymás mellett.