Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

"...
Nézz rám és nyúlj értem, itt vagyok még;
Engedd, hogy érezzek, épp úgy, mint rég.
Csillagok gyúlnak a szemed helyén;
Engedd, hogy még egyszer érezzem én.

Mindig van egy út, ami hív,
S a végén egy másik világ.
Vigyázz rám,
Talán az elfelejtett fény ott vár.
Mindig van egy út, ami vár,
S ha szemedből tűnik a fény.
A szerelem,
Ó hogyha nem vigyáztál rá, elszáll.

Mindig van egy út, ami hív,
S a végén egy másik világ.
A szerelem,
Ó hogyha nem vigyáztál rá, elszáll.

..."

Felírtam és elolvastam,
megtanultam rég:
Csak akkor, s nem máskor
csak egyszer – soha még.
De veled mégis, veled mégis
mégis jó lehet.
A pillanat enyém és a tiéd

Csak szólni kell, ha fáj.
Csak mondani kell: miért.
Csak kenyér legyen az asztalon,
ami enyém és a tiéd.
Kerülj be hozzám,
ha téves úton jársz.
Tudod ilyen lehetett volna
egy elképzelt világ.

Amit még, amit még,
amit még elérhetnénk.
Mert a kezedben tartott élet a miénk.
/A választás tiéd /
Tied még tiéd –
az árnyék és a fény
Ami kezdettől halálig elkísér.

"Boldogság gyere haza,
késő van gyere haza,
honnan jössz nem érdekel!
gyere haza csak ennyi kell!"