Álomból riadtam fel. Éreztem, hogy van ott "valaki"... és tényleg volt...

Meg voltam győződve róla, hogy csak képzelődtem, de azért amikor legközelebb találkoztam Ex-Kedvessel (akivel akkor - is - szakításban voltunk), megkérdeztem tőle, hogy valóban volt-e egy meg nem született testvére? Értetlenül nézett rám, majd megkérdezte, hogy honnan tudom. Én meg csak annyit válaszoltam, hogy "beszéltem vele"... nála jobban csak én nem értettem...

Anyósomék vettek egy házat. Nagyon rossz kisugárzása volt, félelmet keltő, a gyerekek nem mertek bemenni a házba, de ha be is mentek, nem mertek elaludni. Az egész annyira sötét volt... senki nem érezte ott jól magát...

Láttam egy képet magam előtt, egy idős nénit, amikor bomba csapódott a házba, akkor halt meg... de a lelke ittragadt...

Amikor meséltem anyósoméknak arról, amit látok, apósom egyre lelkesebb lett és bólogatott, mondván minden szavam igaz, várta a folytatást, anyósom pedig egyre sápadtabb lett... valóban élt ott előtte egy néni, és valóban csapódott bomba a házba... csakhogy a lélek ittragadt, és nem értette, hogy miért költöztek be mások az ő házába, amiért igencsak haragudott... ezért volt az a nagyon negatív hangulat... ezért nem volt ott nyugta senkinek...

Amikor sikerült a néninek továbblépnie, megszűnt a rossz érzés, a lakás "kivilágosodott"... a gyerekek nyugodtan aludtak, és azóta jó ott lenni... már nincs annyira hideg...

Van egy "másik" világ... egy másik dimenzió... amit mások nem látnak, illetve csak nagyon kevesen... egy másik dimenzió, ahová jó átmenni, amiben még soha nem csalódtam... ahol igazán otthon érzem magam... és ahová elmenekülök, ha itt már túl sok fájdalom ér... ez a világ az "átlagemberben" félelmet ébreszthet... hiszen amit nem ismerünk, attól általában félünk is... nem szoktam róla beszélni, de ha mégis megteszem, bolondnak néznek... egészen addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy tényleg "látok"... valamit... onnantól kezdve elkezdenek félni... így hát inkább hallgatok...

Milyen érdekes, hogy én az "emberi" világban nem találom a helyemet... sokáig nem értettem, hogy mit is keresek itt... sokáig nem értettem, hogy az emberek miért nem azt mutatják amit gondolnak, amit éreznek... nem értettem ezt a sok gyűlöletet, fájdalmat, képmutatást, bántást, agressziót... hogy miért jó ez... és meg is zavart ez a látszatvilág... talán most már kezdem megérteni, hogy itt hogyan működnek a dolgok és kezdem felvenni a ritmust, kezdek alkalmazkodni... ha már itt vagyok, itt kell élnem... egyre jobban navigálok ebben a világban is... látom azt, ami van és látom a látszatot is és most már kezdem érteni, kezdem tudni használni... de még így is eltévedek...

Ugye, hogy ugye, még a nap is kisütött a kedvemért?

Terápiázom - önmagam. Eddig nem írtam róla, vagy ami történt, csak "címszavakban" mert ugye amiről nem beszélek az nincs is, meg nem mutatom gyenge oldalamat és blablabla. Most viszont úgy döntöttem, hogy azért mert nem beszélek róla, még van, úgyhogy kibeszélem, kiírom magamból minden nyűgömet, hátha az segít. Meg akarok gyógyulni és punktum. Végülis mi történhet? Aki olvassa az oldalt, rájöhet, hogy vannak érzéseim nekem is, harcolok én is, ráadásul nem vagyok egyszerű eset... Nem csak pozitív dolgokból áll a világ, és bár én igyekszem úgy nézni, és továbbra is fenntartom, hogy boldog vagyok, de bizony vannak pillanatok, amikor nekem is rossz.

Megjegyzem, most, hogy hagytam áttörni a gátat, hagytam, hogy utat törjenek maguknak az érzések, gondolatok, jobban is érzem magam. Kijött aminek ki kellett, majd elcsendesült minden... Elfogadtam az érzéseket, nem harcolok ellenük, nincs ellenállás, nincs kegyes hazugság önmagammal szemben és így jó. Nem is építek több gátat, mert a gátak is csak egy ideig bírják a nyomást... úgyis az van, ami van, én akkoris érzem és tudom, ha nem akarom...

Egyszer kaptam Tőle egy bögrét, melyen egy párduc van. Imádtam nagyon és sajnáltam, hogy már nem ihatok belőle. Minap, shoppingolás során az egyik boltban a bögre egyik ikertestvére jött velem szemben... haza is hoztam.. dezsávű, ha ebből iszok, de jó...

Elégedett vagyok magammal. Fogadalmamhoz híven este leírtam ami az eszembe jutott, és bár legszívesebben szokásomhoz híven kitörölném, nem fogom. Ha kitörlöm, akkor olyan, mintha meg sem történt volna, le lehet tagadni, el lehet felejteni... és nem törlöm ki, az is én vagyok, akkor úgy éreztem ahogy, azt kellett leírnom amit... Gyenge voltam, mégha csak percekre is, ez van. Az élet megy tovább. Most már feloldottam a komment-tiltást is, mert fogadó-képes vagyok, persze nem valószinű, hogy ez bárkit is érdekelne, az sem valószinű, hogy paranoiás vagyok.

Este bambultam egy nagyon "cool" filmet a tévében. Sablon sablon hátán, kikövetkeztethető fordulatok, nagyon értelmes és izgalmas volt. Sok lövöldözés, robbantgatás, árulás... majd a végén nagysmacis összeborulás... A fickónak adtak valami szert, amitől elfelejtett dolgokat...

Hm.... lehet, hogy olyat kaptam én is?

Erről jut eszembe, ki írta este azt a rinyapostot? Biztos, hogy nem én voltam....