Azt vallom, az élet túl rövid ahhoz, hogy sérelmeket őrizgessünk, hogy haragot tartsunk. Úgy gondolom, jobb a béke, a tiszta érzések útja. Én mindig őszinte ember voltam, vagyok és az is maradok.
Ha valaki megbántott, fontos, hogy tudjon arról, hogy megbocsátottam neki. Nekem fontos, hogy mások tisztában legyenek azzal, hogy mit érzek irántuk... Nem miattuk, hanem csakis saját magam miatt, bár tény, hogy ez rájuk is hatással van. Senki nem rendezkedik be örök életre, én pedig szeretem tisztázni a dolgokat. Mert lehet, hogy holnap már nem lehet...
Bántottam mert bántott, fájdalmat akartam okozni neki, mert fájdalmat okozott. Elindult a lavina, jól összevesztünk, majd bevágtuk az ajtót magunk mögött, mély haraggal és fogadkozva, hogy most aztán már soha többet nem keressük a másikat.
Egy idő után szerintem már mindegy, hogy ki ütött először vissza. Egy idő után már minden mindegy. Hiszen elmúlt...
Bár továbbra is úgy érzem, hogy én lettem megsértve, mégsem voltak jó érzéseim. Így hát tettem az illető felé egy lépést, fehér zászlóval, békés indítással, megírtam neki, hogy már nem haragszom. Nem vártam semmit cserébe, nem akartam (mindenáron) kapcsolattartást, barátságot, valójában semmit - csak ezt elmondani.
Az, hogy ő semmit nem reagált, már csakis az ő dolga és az is, hogy most mit kezd azzal, amit kapott.
Én jól vagyok. Ez a lépés, bár nagyon nehéz volt, felszabadított bennem valamit. Bár nem reagált semmit, de remélem, őt is megérintette.
Igazad van Kedveske, kutyából nem lesz szalonna, és én sem változok... de akárhogyis, örülök most magamnak nagyon...
A számlára meg nem gondolok 