Kell nekem tévét nézni? Valamelyik nap a Balaton-környéki menüről volt valami műsor. Ennek eredménye lett a mai lángossütés. Na nem valami kispályás adagot, egy kilónál kevesebb lisztből neki sem állok. Külseje ugyan nem a hagyományos lángosokéhoz hasonlít, íze viszont... hmmm... Úgyhogy ma igazán diétás volt a vacsora. Természetesen a fokhagyma is feltét volt... amit bár lelkesen dörzsölgettem a lángoshoz, nem igazán akart rátapadni, ezért kis szeleteket vágtam és azt tettem az étekre... igazán light-os lett (nem kevés reményt táplálok aziránt, hogy jövő hét csütörtökig elmegy a szaga belőlem ) rá a finom tejföl, mellé az elmaradhatatlan sör... nem is maradt sok belőle...

Jövő héten csütörtökön találkozunk. Este munka után megyek Hozzá. Vagy ő jön elém, ez már részletkérdés. A pénteket együtt töltjük és szombaton Tőle megyek majd dolgozni.

Most fékezném a perceket, mert csodálatos dolog a fiammal lenni. És mégis a gondolataim már találkozásunk tájékán járnak... Keddtől gyorsítanám a perceket péntekig. Jövő héten sem napi nyolc órákat fogok dolgozni, így gyorsan telik majd az idő...

Már azt tervezgetem, hogy milyen ruhát vegyek fel, és természetesen csütörtök reggel itt fogok tipódni egy nagy kupac ruha között és tanácstalanul nézek majd ki a fejemből, hogy milyen szerencsétlen is vagyok én, mert hát nincs egy rongyom... és hát az is tuti, hogy a a fodrásznál való töltődésre is fogok időt találni... és mindezt azért, hogy én is jól érezzem magam és Ő is...

Általában. Ha olyan kedvem van, olyan szerelésben mászkálok és a hímnemű egyedek döglenek mint a legyek. Ha viszont amolyan kedvem van, amolyan szerelésben, eltűnök a tömegben mint kis szürke egérke. Hát ma utóbbi volt. Igazi "falusi" boltbajárós szerelés, kopott pólóval, "nemfrizurával" elugrottam a boltba. Mégis a hímnemű egyedek olyan szemeket meresztgettek rám, mintha a végzet asszonya lennék és kinéztek a kopott pólómból is... A szomszéd "faluban" (ami szintén város, de mégiscsak falu marad attól még) motorosbuli van. Hát most nem okozott volna problémát, hogy ki vigyen el egy körre...

A jövő...

"Kedves fiam! Mi jól megvagyunk anyáddal és Te? Örülnénk, ha kikapcsolnád a gépet és lejönnél vacsorázni! [dt] "

A jelen...

- Mindjárt jön értünk apa és hazavisz!

- De most sétálunk Drágám!

- De mindjárt jön apa autóval és hazavisz minket, üljünk le ide és várjuk meg!

- De Drágám, apa este jön haza és egyébként is mindjárt otthon vagyunk, az már a mi utcánk...

- De anya, el fogok fáradni. Várjuk itt meg apát, jó?

Gyermek természetesen mindezt olyan hangon adta elő, mint aki menten meghal a fáradtságtól, mert már lejárta a lábát.... Vonszolta magát, mint aki alig él már... Az út egyébként kábé fél órás, mert a bolt 15 perc sétára van. Áh nincs elkényeztetve gyermek autó-ügyileg apja által...

Itt van ez a kisfiú. Ez a Mehmed (?) Karcsika. Először az apja vitte el, az anyja harcolt érte. Az apa teljesen elvadította a gyereket az anyától, mire visszakerült hozzá, a gyerek nem is emlékezett rá, nem is tudott már magyarul... Most az anyjával van, az apja harcol érte. És az anyja teszi ugyanazt, amit a gyerek apja is tett az elmondások alapján. Megértem én őt is... De... de mégis... itt egy ÉRZŐ LÉNYRŐL, EGY GYEREKRŐL van szó... nem játékról, nem egy tárgyról...

Nem ismerem az ügyet, és amit a médiából hallhatok, valószinűleg egyáltalán nem mutatja meg a teljes valóságot - és nem is érdekelnek a részletek, hiszen nem is tartozik az ügy másra, csak a családra...

Bennem csak kérdések motoszkálnak... Annyira megy a harc ezért a gyerekért, ide-oda rángatják...

Törődik valaki VALÓJÁBAN ezzel a gyerekkel?????

Érdekel valakit, hogy valójában mi lenne a jó neki? Érdekli valakit, hogy mit érez? Érdekel valakit, hogy mit él át? Látja valaki, hogy mennyire sérül a lelke???

Egy gyereknek szüksége van az apukájára is és az anyukájára is... mert NEKI a szülei a legfontosabbak, akármennyire is elmúlt a szerelem... Miért nem tudnak emberek felülemelkedni önmagukon a legfontosabb lény - a gyerek - érdekében? Annak az emberkének az érdekében, aki az Ő szerelmükből fogant és a kettejük boldog időszakára emlékeztet? Miért nem tudják emberek értékelni azt a csodát, amit kaptak? Miért tesznek tönkre emberek gyerekeket a saját önzésük és vakságuk miatt? Az ő érdekében teszik amit tesznek... dehogy... önző módon csak a saját érdekeiket nézik és pitiáner harcuk, bosszújuk igazi vesztese a gyerek, akinek tökreteszik a lelkét, az életét - és egy életre szóló nyomot hagynak benne.... Tetszik vagy nem, a gyermekekben ott vannak a szüleik is... bennük élünk tovább... ha a szülők nem tisztelik egymást, azzal a gyermeket sem tisztelik...

Biztosan nagyon hiányzott neki az anyukája... és a környezet, amit itthon megszokott... és most biztosan nagyon hiányzik neki az apukája... és a környezet, amit otthon megszokott...

Nem, nem akarok igazságot tenni... csak nagyon átérzem ennek a gyereknek a sorsát... ő csak vesztes lehet ebben az ügyben... sajnos...

Ha porszívóval fogdosom össze a legyeket, azok megmurgáznak? De legalábbis pormérgezést kapnak remélem, és nem találnak ki a gépből. Hirtelen mozdulatom hatására az egyik légy - huss - eltűnt a porszívócsőben... azóta sportszerűen vadászok így rájuk. A nyárban talán egyedül csak ez a sok dög az, amiket piszkosul rühellek, így hát - legalábbis a mi lakásunkban - egy sem maradhat.

Azt most hagyjuk, hogy ezen cselekedeim jutalmául következő életemben légy leszek-e vagy nem...

Haragos volt. Durcás. Káromkodott piszkosul. Csapkodott. Verekedett. Ellökött magától. Fájt. Nem értettem. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Mások valószinűleg szigorúsággal, büntetéssel rosszabb esetben veréssel reagáltak volna erre a viselkedésre és azt mondták volna, rossz a gyerek. Rá is ezt mondta az apja... Én inkább elgondolkodtam. Hiszen a harag egy olyan érzelem, ami takar valamit. Ami eltakarja az igazságot... Rajtunk múlik, hogy mögé tudunk, akarunk-e nézni. Félelem, fájdalom... szeretetsérülés van mögötte. Elgondolkodtam, mi lehet a baj. Nem a saját nézőpontomból szemléltem a dolgokat, hanem az Övéből... És megértettem, hogy mi a baj. Keveset vagyunk együtt és hiába vagyok vele őszinte, mindent elmagyarázok neki, ő csak azt látja mindig, hogy anya nincs vele... Most pedig nem tudott igazán feloldódni, hiszen fél, hogy ismét "elhagyom" és ettől haragos... nem rám, hanem a helyzetre... Leültünk. Beszélgettünk. Bocsánatot kértem tőle. Aztán megengedte, hogy megpusziljam. Ahogy beszéltem hozzá, láttam, ahogy a haragja felolvad és eltűnik. Láttam, ahogy visszatér hozzám a kisfiam. A haraggal együtt eltűnt a csúnya beszéd, a verekedés, a dac is. Most megint minden rendben van. Igazi egységet alkotunk ismét. Megint lelkesen tanít, mutogat mit-hogyan kell csinálni, vigyáz rám, segít nekem és délután megint szorosan hozzámbújva aludt. Boldog vagyok. Csak szeretni kell, ennyi az egész.

Ki érti az embereket? Télen az a baj, hogy hideg van, nyáron az, hogy meleg van. Ha esik a hó, az a baj, ha az eső esik, az, ha köd van, azért sír mindenki, ha napsütés azért. Semmi nem jó.

Én egyedül a hideget nem szeretem, de azt következetesen - nyáron, akármilyen meleg is van, nem panaszkodom - mert tudom, hogy nemsokára megint jön az ősz, a tél, a hideg, a zimankó, köd, szél... brrr..... meg egyébként is. A tavasz és nyár fantasztikusan jó dolog több szempontból is.

Most nem vagyok elragadtatva az időjárástól. Felhős az ég, fel kell öltözni, hogy ne fázzunk, szomorú az idő... a szomszédban tetőt javítanak, tegnap alig voltak felöltözve az emberek, ma bezzeg kapucnis pulcsi van rajtuk... brrr!

A globális felmelegedéses izé az én malmomra hajtja a vizet. A baj "csak" annyi, hogy bár nekem jó ez a felmelegedés, én vagyok kisebbségben, mert a Földnek, a természetnek már nem annyira jó...

„Add, amit csak te tudsz, mert
kell aki vagy és ezt nekem hidd el
itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
de én erős hittel
hiszek a hatalmas erőben,
amit a szerelem adhat itt benn,
hogy tűzön és vízen át
óvjam gyönyörű angyalát..."

(Depresszió)