Engem mindig az érzéseim hajtottak tovább és hajtanak még mindig, valószinűleg így is marad. Amikor rájuk hallgattam, mindig jó dolgok sültek ki belőle, amikor közbeszólt az egó, és elkezdtem agyalni, elkezdtem kételkedni - hogy "talán mégsem", meg "áh, nem lehet" ésatöbbi - ott kezdődött a gubanc. De akkoris a végén, mindig a megérzéseim alapján alakultak a dolgok, csak persze bonyolultabban - hiszen azzal, hogy nem hallgattam az érzéseimre, megnehezítettem a saját dolgomat.

A mai napom is megérzésekből állt, talán még érzékenyebben vettem az "adást" mint máskor. Szórakoztató volt, hogy egészen apró dolgoktól kezdve, nagyobbakig megéreztem dolgokat és mindegyik be is igazolódott. Következtetés: fel kell vennem a szemellenzőt, nem látni és nem meghallani senkit, csak mennem kell makacsul és kitartóan az érzéseim után. Mert jó fele vezetnek. Punktum.

Kedvenc idézetem (mert nekem ez mindig bejött):

„Hinni akkor is, ha a tételt olykor csak hitünk bizonyítja, s küzdeni, bárha elégtételt csak a jövő ad álmainkra." (Váci Mihály)

Annyiszor írtam már az álmaimról és az azokkal kapcsolatos dolgokról... íme egy "kézzel fogható" bizonyíték...

Ma éjjel a barátnőmmel álmodtam. Végülis a tartalma nem lényeges, csak az, hogy negatív érzéseket keltett bennem. Úgy éreztem, hogy szüksége lenne rám, mert valami történt... Beszéltem vele a délután folyamán, amikor elértük egymást és mondta, hogy az apukája kórházba került szívritmusproblémák miatt és valóban, nem érzi túl jól magát lelkileg... egyébként határozottan ki volt akadva azon, hogy így megéreztem, hogy baj van...

Ismét megérzés... tegnap reggel erősen úgy éreztem, hogy az esőkabátomban kellene elmennem itthonról. Nem tettem...

A vonat, amelyhez kimentem, öt perccel hamarabb ment el, lekéstem. A vonat, amely utána jött (fél óra múlva) késett öt percet, ami igen sokat számít nekem, hogy beérek-e vagy nem. Amíg az állomáson álldigáltam, szakadt az eső. Akkor nem áztam el. Este a vonat eleve 20 perces késéssel indult, majd az egyik állomáson 60 percet álldigáltunk, biztosítékos problémák miatt. Amikor végre a helyi állomásra értünk, akkora vihar volt, hogy ihaj, én pedig annyira eláztam, hogy azt nem lehet kellőképpen ragozni. Következtetés: hallgatni kell a megérzéseimre.

A vicc az egészben az, hogy egy pillanatig nem voltam ideges, vagy dühös. Amikor a szakadó esőben jöttem haza, én akkoris azt láttam csak, hogy mennyire gyönyörű a vihar...

Egyébként pedig felszállt a vonatra egy nő. Már ránézésre is érdekes egyéniség. Lenge vörös haj, laza ruházat, vibráló feszültség, és tömény optimizmus, jókedv áradt belőle. Beszélgetésbe elegyedtünk... és nagyon jól éreztem magamat... feltöltött valami jóval... feltöltöttük egymást valami jóval... látszottak rajta a problémái és az is, hogy ő is amolyan "az van, ami van" típus... jó volt a közelében lenni. Az már csak mellékdolog, hogy "véletlenül" nagy motor-rajongó ő is... Búcsúzáskor megjegyezte a nevemet, még egyszer megkérdezte, hogy ne felejtse el... nagyon jó érzés volt... én már nem emlékszem a nevére, de az biztos, hogy elfelejteni nem fogom...

Eszembe jutott közben, hogy amikor berobbant a vonatra, mindenki hogy visszavonult a csigaházába... mennyire elfordulnak egymástól emberek egymástól... bennem már nincs meg ez az érzés... szeretek beszélgetni, figyelni másokat, látni őket olyannak, amilyenek... nem ítélek a külsőből, mert legtöbbször a furcsa külső érdekes lelket takar... szeretek tanulni.... úgy érzem, minden ilyen esettől gazdagabb vagyok, és tegnap nagy gazdagságot szedtem össze ott este, a vonaton...

A látszat ellenére, mely szerint egész nap valami nagy pech kísért, gyönyörű napom volt tegnap is... és jó érzéssel tölt el, hogy mindenben képes vagyok meglátni a pozitívumot...

Szakításunk után két hónapig nem is kommunikáltunk. Aztán úgy döntöttem, hogy azért mégis érdekelne, hogy mi van vele, végülis hosszú időt voltunk együtt... írtam neki... aztán ennek az lett a vége, hogy képesek voltunk olyan mélyen elmerülni a vitában, ahogy még soha. Mindezt azért, mert azt bizonygattuk egymásnak, hogy már nem érzünk egymás iránt semmit... természetesen ő kezdte azzal, hogy félreértelmezett egy mondatot.... Talán hazudik, önmagának is és nekem is, ezt csak ő tudhatja... lehet, hogy én sem mondok igazat... mert Ő azt akarja hallani és jobb a békesség... Ő kezdte a visszadobást egy ártatlannak indult gondolatomra, én pedig folytattam... bántott, bántottam, jobban bántott, jobban bántottam... a net pedig majdnem felrobbant az érzelmeinktől, a haragunktól... valószinűleg az övétől is, mégha nem is ismeri el.... rosszul éreztük magunkat mindketten... és azt vettem észre, hogy az nem is én vagyok már, hanem valami haragos, magából kikelt tornádó, ami pedig nem szoktam lenni.... ez le is higgasztott.... én voltam az, aki észhez tért és viszatereltem a medrébe a kiáradt folyót...

De azóta is foglalkoztat a gondolat... valóban közömbösek lennénk egymásnak, ha képesek vagyunk még interneten keresztül is így izzani? Soha nem volt köztünk vita, vagy harag... most mégis... "bántalak, mert szeretnélek szeretni, elmarlak, mert szeretnélek ölelni...?" a fene tudja...

Már elkezdtem írni a következő (tehát a mostani) postot, amikor jött az előbbihez a komment "hasonlóak vagyunk ám, tudod?" - gondolattal... hát épp ez az, amiről írni kezdtem... ez már annyiszor felmerült itt... annyiszor kérdeztük egymástól... annyiszor döbbentünk itt rá... hasonlítunk... igen... véletlen, hogy idekerültünk? nem...

Talán már említettem (párszor) a véletlenekről alkotott véleményemet. Nincsenek. Tuti.

Így hát az sem véletlen, hogy blogot nyitottam, és hogy pont itt nyitottam... és az sem véletlen, hogy kikkel hozott össze a Sors azóta... hasonló emberek, hasonló gondolatok, történések, érzések, vágyak, harcok, örömök, fájdalmak... néha annyira hasonlóak, hogy szinte mintha egy tükörben látnám önmagamat... a lehetőségeket... a csatáimat... a válaszokat...

A beszélgetések közben pedig sokszor mintha magamat olvasnám, hallanám... néha egy múltbéli Jaguárt, néha pedig a mostanit... mintha én lennék számtalan megnyilvánulásban, formában...

Nem, nincsenek véletlenek... ebben biztos vagyok... tanulni vagyunk itt... mindenből és mindenkitől, minden pillanatban lehet tanulni valamit... talán azért kerültem errefelé, hogy erőt merítsek Belőletek és talán Ti azért sodródtatok ide, hogy erőt merítsetek belőlem... ki tudja... én mindenesetre köszönöm, hogy így alakult, hogy itt lehetek, hogy itt vagytok... és hogy visszatértek... vagy ahogy Kókánál olvastam... töltögetjük egymás közlekedőedényeit :)

Vannak nők, akik folyamatosan fogyóznak, mégis kövérek... és nagyon nem érzik jól magukat, amit a kövérségre fognak, de valószinűleg tutibiztosan nem abból ered a probléma... én nem fogyózom, mi több, imádom és eszem is az összes kaját, ami hízlal és egészségtelen... és mégis sovány vagyok - azaz pont tökéletes...

Vannak nők, akik majd meggebednek a pasikért.. nem győznek kaparni utánuk... mégsincs senkijük... erre itt vagyok én... mégcsak annyira túl szép sem vagyok (bár ez relatív), egy szalmaszálat keresztbe nem teszek ezügyben, a pasik mégis sorbanállnak egy mosolyomért...

Lehet, hogy azért van, mert én elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, és jól érzem magamat úgy, ahogy vagyok, és szeretem önmagamat olyannak, amilyen vagyok - ezért mások is így viszonyulnak hozzám? Elvégre ha én nem szeretem önmagamat, akkor mástól hogyan fogadhatnám el, hogy szeret, és ha magamat sem szeretem, hogy szerethetnék mást? Hm?

Hogy mik nem jutnak eszembe este 11-kor...

Na igazán elegem van. Ma megint annyi, de annyi jelet kaptam! Pedig én nem látok, nem hallok mostanában... de már a végén csak nevetni tudtam... de akkor sem látok és hallok, uff!

A legújabb kedvencem :)

Érzem, érzem velem a világ fordul éppen,
Ezt régen, régen várom már.
Színház az élet,a felvonás még nem ér véget,
Maradj még, maradj még ezt látnod kell!

Lelkem egy része most a múlté már,
Itt hagynám, Itt hagynám!
Szállj velem, a gép most csak ránk vár,
Egy életen át, Egy életen át!

Fenn a csúcson s lenn a völgyben is,
Jártam már Jártam!
Próbáltam arccal mindig a boldogság felé!
Belevágnék a nagy kalandba is
Bátran, Bátran!
Amíg a függöny le nem hull elém!

Rámtalált a szerencse, nem lehet véletelen,
Azt hittem, úgy hittem, csodák nincsenek.
Fordult a kocka, ami a változást elhozta,
S az álmok, a vágyak valóra válnak hirtelen!

(Machine Mouse: Fenn a csúcson)

Hát, ha én egyszer elindulok, eldöntök valamit, engem nem lehet lelőni... már keresem a sulit, ahol megtanítanak motorozni, és a barátokat pedig beizzítottam, hogy segítsenek nekem ezügyben mindenféle jótanácsokkal. Egyszerűen tudom, hogy menni fog és sikerülni fog és meglesz rá a pénz. Valami nyugtalan, feszült érzés van bennem, a "történni fog valami" típusú... de nagyon jó érzés és motivál is. Ilyenkor teljesen felpörgök és nem bírok magammal, nyüzsgök, teszek-veszek, pörgök, "cselekedj itt és most" érzést érzek és eszerint is teszek. Tele vagyok tervekkel, amelyek teljesítéséhez ilyenkor fogok hozzá, általában sikeresen. Az angoltanulás is újra előjött, úgyhogy azügyben is tettem lépéseket ismét. Délután megyek fodrászhoz is, illetve amolyan női dolgokat teszek majd. Szóval...

A nyomtatók három fő alkatrésze: a ház, a beragadt papír és a villogó piros LED.