Hannah továbblépett...

Tegnap este belenéztem az egyik műsorba. Éppen Nóciról volt szó, akit az egyik magazin fotózott és emiatt készült a riport. A műsorvezető úgy ajánlotta be, hogy hozzátette, Nóci bár már túl van egy gyerekszülésen is, és ahhoz képest, hogy harminc múlt, büszkén vállalja magát.... napuff... Miafene az, hogy "ahhoz képest, hogy 30 múlt"? Aki elmúlt 30 éves, az kezdje el a sírját ásni? Az utóbbi időben többször hallottam hasonlót. Az egyik - nagyon csinos - kolleganőm is ilyet szólt a múltkor, hogy büszke rá, hogy még két gyerek után, meg hogy túllépte a harmincat, még elismerően megnézik a pasik...

Amikor beszélgetek valakivel, majdhogynem tiniként kezelnek. Aztán szóba kerül, hogy van egy gyerekem, jön a meghökkent arc... aztán rákérdeznek a koromra... még meghökkentebb arc... és jön a szöveg... "ahhoz képest...."

Hát bevallom, engem ez a kor-dolog nem izgat. És nem hiszem, hogy bárkit is kor alapján kéne megítélni, mert az már amolyan beskatulyázás... hát hol van törvénybe foglalva az, hogy csinos és szexi csak harmincon innen lehet egy nő?!

UFF

Ragaszkodunk... annyi mindenhez és mindenkihez.... de mégis, miért? A szeretet nevében úgy véljük, jogunk van hozzá... pedig senki nem lehet senkié...

Ez lenne a szeretet? Nem, nem hiszem... az igazi szeretet önzetlen, szabad és elfogadó... és ha kell, tud elengedni is... még akkoris, ha nehéznek tűnik... ha szeretünk valakit, akkor felül tudunk emelkedni önmagunkon és azt nézzük, hogy neki mi a legjobb... nem azt, amit mi szeretnénk, amiről mi úgy gondoljuk, hogy a legjobb neki... mert ha az utóbbit tesszük, akkor önzőek vagyunk... márpedig a szeretet nem lehet önző... ha valaki menni akar, vagy mennie kell, el kell fogadni... szabadon kell engedni... és tudni kell, hogy szabadságában visszatér hozzánk...

Engedd szabadon. Ha szeret, visszatér Hozzád... és majd meglátod, hogy a legjobbat tetted, amit lehetett... ha nem tér vissza... akkor is a legjobbat tetted, amit lehetett...

Most jött a hír, hogy valaki, akit nagyon tisztelek és nagyon szeretek... bármelyik pillanatban továbbléphet... Egyik részről szeretném, ha ha maradna, másrészről pedig tudom, hogy az Ő útja a végéhez közeledik, és engedni kell továbblépni. Így kell lennie... Egyik részről mérhetetlenül szomorú vagyok, mert elmegy, másik részről örülök annak, hogy itt van-volt velem-velünk és ismerhettük, tanulhattunk tőle-általa... Bár az elválás nem lenne végleges, hiszen egy újabb újjászületéskor biztosan találkozunk megint... addig pedig itt marad a lelkünkbe zárva...

De addig is: minden jót Hannah...

Már látom az elágazást, ahová nemsokára elérek, és ahol döntenem kell, hogy merre tovább. Nem akarok vele foglalkozni, mert majd ráérek dönteni, ha ott leszek... bátorság, vagy menekülés? Mégsem hagy nyugodni a gondolat, a várakozás izgalma-öröme átjár... és a kérdés: vajon merre menjek tovább... Nem sietek, nem sürgetem az időt, haladok tovább, a saját tempómban és élvezek minden lépést, minden történést ami van, és tudom, minden pillanat közelebb visz az elágazáshoz... Tudom, hogy ott fogsz várni rám az út egyik elágazása Hozzád vezet... lehet, hogy megijedek, és ezért a másik útra fordulok majd... kérlek segíts: gyere elém és add a kezed... és egymás mellett, együtt menjünk tovább.... ha akarod, én bátor leszek...

A lélek nyelve a betegség... Tegnap, ahogy letettem a terhet magamról, azonnal meggyógyultam... a kisfiam is meggyógyult, de ez természetes is, hiszen ami velem történik, az energiám hatással van rá is. Két hete harcoltunk ezzel a kiborító betegséggel, nem segített gyógyszer, semmi, és most hopp, hirtelen vége... eltűnt a harag, eltűnt a betegség... máskor is volt már ilyen... gyógyírt kapott a lélek, meggyógyult a test is... Ez is egy tapasztalat, az én tapasztalatom... Nem kell elhinni... De én mindenesetre örülök...

Közvéleménykutatok:

Ha valaki nagyon bizonygat valamit (tegyük fel X bizonygatja Y-nak, hogy nem szereti már, pedig Y egyszer sem próbálta meg megcáfolni ezt a dolgot), akkor kivel akarja elhitetni az igazát: a másikkal, vagy magával...?

Eljutni valahonnan-valahová - ebből áll az életünk. Mellékutak, zsákutcák, sokszor tévedünk. Sokszor ami rövidebbnek, könnyebbnek tűnik, az a nehezebb... Néha könnyebbnek tűnik menekülőre fogni... nem lehet örökké menekülni... mert a menekülés is egy zsákutca... egyszer meg kell állni és szembe kell nézni önmagunkkal, a döntéseinkkel, a tetteinkkel... Néha hazudunk önmagunknak... az érzéseinkkel kapcsolatban is akár... felesleges, mert mi tudjuk az igazságot... Néha megpróbálunk érzéseket elnyomni... nem lehet, mert az érzések erősebbek nálunk... és a szeretet a legerősebb... mindig talál magának utat, ahol a felszínre törhet... Mindegy, hogy milyen utat választunk, mindegyik ugyanoda vezet... csak rajtunk múlik, hogy mennyire könnyítjük meg a saját dolgunkat...

Az igazi fájdalom a szerelemben az, amikor két ember szereti egymást, de mégsem tud együttélni... Hiába vannak egymásnak teremtve.

(Márai)